Barátos barát

5. Sajtó

    A XIX. század második felében vált Európában a sajtó a közvélemény formálásának legeredményesebb eszközévé: a kapitalista cégek irányítói, a szabadversenyt hirdetõ bankok támogatói és fenntartói a nemzetközi judeokrácia képviselõi voltak. 
    Magyarországon a judeokrácia sajtóhatalma nem maradt el a világátlagtól 1914-ben Magyarországon a legnagyobb példányszámban a zsidó lapok jelentek meg: százalékarányuk elérte a 95-96 %-ot. A numerus clausus sem változtatott döntõen ezen az állapoton. 1937-ben a megcsonkított országban megjelent 37 szépirodalmi lap közül 21-nek volt zsidó fõszerkesztõje, 136 tudományos folyóirat közül 102-t lehetett zsidó befolyásoltságúnak tekinteni. Ugyanekkor 39 könyvkiadóból alig 10 bizonyult kereszténynek, és a 409 könyvkereskedõ 90 %-a volt zsidó, azaz 366.

6. Pénzügy és kereskedelem

    A judeokrácia a XX. század elején a pénzügyi életet is uralta. Lászlófalvi Béla az alábbi adatot közölte az Alkotmány 1908. december 29-i számában: "A hazai pénzintézetekben zsidók tulajdonát képezõ tõke 1904-ben volt 240.225.000 korona, nemzetiségi tõke 25.062.000 korona, keresztény magyar tõke 214.129.000 korona, tehát az alig egymilliónyi zsidónak többje volt, mint a tizenkétmilliónyi kereszténynek". 
    1910-ben állapította meg Kovács Alajos statisztikus a népesség 5 %-át alkotó zsidóság az ipari intézmények 1 %-át, a kereskedelmi cégek 51,8 %-át mondhatta magáénak. Ellenben a napszámosok 3,3, a házicselédek 1,6, az õstermelõk 0,6, a bányászok 0,5 %-a volt zsidó. Szintén 1910-bõl való adat szerint (amelyet az Országos Statisztikai Hivatal tett közzé) a 64 176 építõipari munkás közül mindössze 99 a zsidó, a 62 278 bányász közül 85, a 26 612 pék közül 423. Az is tény, hogy 1920-1930 között az iparban több mint 4000-rel, a kereskedelemben 8000-rel nõtt a zsidó tisztviselõk száma.

7. Hadviselés

    Nemzeti szabadságharcokban a zsidók nem vettek részt, a huszadik századi hadügyi statisztikákban mégis szerepeltek, de nem katonákként, hanem hadiszállítási bûnözõkként. (A vitézségi érmet nem a lövészárkokban, hanem régiségpiacokon érdemelték ki.) A magyar királyi igazságügyminiszter 1921 márciusában a Nemzetgyûlés elõtt elmondta: 1018 hadiszállítási bûnügy miatt vádolt személy közül 741 a zsidó és 277 a keresztény. A 211 elítélt közül 156 a zsidó, 55 a keresztény. Kovács Alajos nem véletlenül vonta le a hivatalos jelentések alapján a következõ következtetést: Míg tehát a zsidóság a legkedvezõbb esetben 2.5 % erejéig vérzett a frontokon, itthon a hadiszállítások körüli csalásokból és visszaélésekbõl 73 % erejéig vette ki a részét. A második világháborúban az angol-szász-szovjet politikának a Berlin-Róma-Tokió tengely elleni politikájának judeokrata mivolta szintén nem ismeretlen.

8. Lehetséges-e az asszimiláció?

    Klaus Schickert a két világháború között a Frankfurti Zsidókérdést Kutató Intézet vezetõje 1937-ben könyvet adott ki a magyarországi zsidókérdésrõl (Die Judenfrage in Ungarn). Tanulmányában politika- és társadalomtörténeti, statisztikai források alapján mutatta be a XIX. század második felének ortodox-neológ harcát, Istóczy mozgalmát, a szabadelvûek és a kormányzat asszimilációt, emancipációt támogató politikáját. Álláspontját nem rejtette véka alá: nem asszimilálódott a zsidóság. Hiába tanult meg valamennyire magyarul, a nyelvi alkalmazkodás még nem fejezett ki sors- és társközösségi kapcsolatot, kulturális és politikai azonosulást a befogadó nemzettel. Istóczy Gyõzõ és Bartha Miklós nemzedéke a történelmi magyar értelmiség számára nem az volt a lényegi kérdés, képes-e asszimilációra a zsidóság, hanem az, hogy a neológia, a judeokrácia törekvéseinek mennyire képes ellenállni a magyarság? Ez vált Schickert szerint a XIX. században a magyar politika egyik legfontosabb kérdésévé.
    A német tudós érvelése ma is figyelemreméltó: a zsidóságot befogadta a magyarság, viszont a zsidóság elzárkózott befogadóitól. E tekintetben az ortodoxok és a neológok között nem lehetett érzékelni különbséget. A faji elzárkózásnak pedig elsõsorban nem gazdasági-szociológiai, hanem faji (genetikai, antropológiai, lélektani) okai voltak és vannak. Hozzá kell tennünk Schickert gondolatmenetéhez, hogy a XX. század elején nemcsak az antiszemitának kikiáltott Houston Steward Chamberlain vette ezt észre, hanem az antiszemitizmussal nem illethetõ Werner Sombart és Fejér Lajos is. (Sombart az ipari kapitalizmus és a zsidó világnézet közös vonásának a materializmust tartotta, hasonlóan Fejér Lajoshoz, aki a zsidóság faji zárkózottságát a Talmudból és a Sulchan Aruchból eredeztette.) *      *      *

    Aki a magyarság és a zsidóság viszonyát a történelmi források és a keresztény világnézet fényében értékeli, az elõadottakból nem vonhat le más következtetést, mint azt, hogy a magyarságnak ma is nemzeti öntudatra és keresztény hitre van szüksége. Ez a pozitív ellenszere a judeokráciának. A magyar politikai gondolkodás klasszikusainak antiszemitizmusa (illetve antijudaizmusa) nemzeti önvédelem, nem pedig fajgyûlölet. Nevezzék bár a judeokraták az ötven éves szellemirtás ellenére még ma is magyarnak maradókat fajgyûlölõknek, jusson eszébe minden magyarnak a népét már másfél évszázaddal ezelõtt is a zsidóságtól féltõ Széchenyi vallomása: "Mindenek elõtt áll elõttem a hûség a fajtámhoz"!

Csendom Zsolt :  Isten Áldja Magyarországot, és Hithû Népét!