Bár nem hiszünk a kollektív bûnösségben, ezúttal nem kétséges, hogy azok a magyar állampolgárságú zsidók, akik 1945 áprilisa után hazatértek a német K.Z.-ekbõl, kollektíven a magyar nép ellen foglaltak állást. Ezt tették 1941 ás 1944 között is, amikor egyszerûen megtagadták a magyar állami fennhatóságot és nem is titokban, hanem nyíltan, nem elszórtan, hanem kompakt tömegben a magyar külpolitika, a magyar országgyûlés ellen foglaltak állást és külföldi, ellenséges erõk ötödik hadoszlopává váltak, végül

gyõztes és elnyomóként jelentkeztek egy néppel és országgal szemben, amelynek polgárai voltak. Idegen hatóságok, megszálló hatalom segítségét vették igénybe, hogy bosszúvágyukat kielégíthessék és ami döntõ kérdés a hontalanságban is idegen hatóságok igénybevételével üldözik a hontalanokat. Ez a döntõ bizonyíték arra, hogy ellenségesen állnak szemben magával a magyarsággal és nem tekintik magukat többé állampolgároknak.

Az utak kettészakadtak, az együttélés lehetõsége örök idõkre megszakadt.




Sorsválasztás volt ez, és Magyarország egyik nemzetisége nem a magyar sorsot választotta, hanem attól a legélesebben elkülönítette magát. El kell ismerni, hogy végtelenül kis számú kivételek vannak, különösen azok között, akik nagyobb anyagi érdekeltséget hagytak hátra Magyarországon, de azt a 17-20 embert, akik például a Felvidék visszacsatolt területein hûek maradtak a magyarsághoz, a magyar egyensúly-törvények is kivételezték s a jövõben is kivételezni fogják.

Nagyban és egészben azonban el kell fogadni nekünk is azt, hogy a sorsválasztás megtörtént. Ez annál is logikusabb, mert a felszabadulás esetén remélhetõleg az Új Izrael állam léte lehetõvé teszi, hogy mindenki saját hazájában élhesse életét. A problémának ez a része azonban két csoportból áll. Egyfelõl ott vannak a Magyarországon maradtak és

azok a zsidók, akik 1945 után a KZ ekbõl, Lengyelországból, Szlovákiából, Romániából és a Szovjetunióból Magyarországra özönlöttek, noha ott nem volt elõzõleg se lakóhelyük, se állampolgárságuk. Reméljük, hogy még egy Pax Americana esetén is marad Magyarországnak elég szuverenitása egy új állampolgársági törvény megalkotásához, amely ezt a kérdést tisztázza.

A probléma másik részét a hazatérõk alkotnák, akik a felszabadulás pillanatában felfogják fedezni magukban a magyar hazafias érzést. Ezek számára épp az amerikai demokrácia szolgáltat kitûnõ példát Ellis Island kies szigetével, amelynek demokratikus berendezését e sorok írója közel két évig tanulmányozta belülrõl. A magyar felszabadulás pillanatában gondoskodni kell egy ilyen kitûnõ intézményrõl, ahol tárgyilagos bírói jogorvoslat lehetõségével ellenõrzött, vizsgálat állapítja meg a visszavándorlók nemzethûségét; sõt, miként Amerikában történik, azt is, hogy a jövõben feltételezhetõ-e az illetõrõl a nemzet iránti hûség?

Elképzelhetetlen, hogy olyanokat, akik 1945-ben hazatértek, összeszedték a véres aranyat, kielégítették bosszúvágyukat, majd kivándoroltak New Yorkba, Argentínába, Ausztráliába s tovább folytatták a magyarüldözést, egy független magyar állam visszafogadhassa állampolgárokként.

Ezek nagy része csak elnyomóként térhetne vissza, amerikai patronátus, vagy még inkább a New York-i vezetõk védnöksége alatt. Magyarország azonban nem igényel sem elnyomókat, sem kiváltságos betelepülõket, akik nem magyar fennhatóság, hanem valami világpolgári patronátus alatt állanának. Külön jogokat, kiváltságokat nem adhatunk senkinek, még magyaroknak se. Legkevésbé olyanoknak, akik a Hazával s a Nemzettel szakítottak és a legyõzött nemzettel szemben, mint gyõztesek jelentkeztek.

Sajnos nem hagyható figyelmen kívül egy rendkívül komoly veszély, az tudniillik, hogy a bolsevizmus leveretése esetén ez az ószövetségi nácizmus Újra mindenáron egyedüli gyõztessé akar válni, amihez meglehetõs gyakorlatot szerzett 1945-ben. Ez esetben félõ, hogy a bolsevizmus felszámolását egyszerûen kiveszik a független nemzetek kezébõl és rábízzák valami társutas szervezetre, mert hiszen máris olvastunk igen emelkedett értekezéseket arról, hogy a bolsevisták közül senkit sem szabad megbüntetni majd.

Az 1945-ös bosszúakció résztvevõi és kitervelõi máris kieszeltek egy nagy mentõakciót, amelynek célja megmenteni mindenkit, aki közülük való, még akkor is, ha száz vagy ezer gyilkosság terheli az illetõ lelkét.

Bosszút senki sem akar, legkevésbé a magyar emigráció, azonban itt már nem errõl van szó, hanem arról, hogy a Saját állampolgáraik fölötti törvényes ítélkezést is ki akarják venni a felszabaduló, független államok hatáskörébõl. Erre megdöbbentõ példákat lehet felsorolni. Amerikában egy Majer Mittelmann nevû egyént feljelentettek, mert a hitleri K.Z.-ben megölte Kriger Benjamin bátyját.

A gyilkosságot nem tárgyalhatta amerikai bíróság.

A gyilkos megbüntetésére az American Jewis Congress küldött ki döntõbíróságot. Németországban egy Offenbach nevû helységben nem akartak alkalmazni egy dr. Levy nevû orvost, aki azelõtt soha nem lakott Németországban. Az amerikai hatóságok elrendelték dr. Levy kényszerbebocsátását. Ugyanakkor Otto Srasser hiába fordult már az emberi jogok bizottságához — többéves küzdelem ellenére sem akarták engedélyezni, hogy visszatérhessen saját hazájába.

A németek viszont kötelesek tûrni, hogy 9 000 Izraelbe kivándorolt személy akik közül 6650 egyáltalán soha nem volt német állampolgár visszavándoroljon, letelepedjék Németországban.


Vajon nem fogja-e egyszer nekünk is azt mondani Magyarország amerikai fõbiztosa, amit Mr. McCloy mondott a németeknek: Túl kevesen vannak!

Kétségtelenül van egy nagyon komoly, egyáltalán nem lebecsülendõ irányzat, amelyet dollár százmilliók támogatnak, s amelynek célja, hogy államfeletti kiváltságokkal lássák el egyetlen nép fiait. Nekik minden állam köteles beutazási, letelepedési engedélyt adni, köteles õket kiváltságokban részesíteni. Õ felettük nem ítélkezhetik az állam bírósága, õket nem tartóztathatja le az állam rendõrsége, õk viszont korlátlanul megszabhatják, hogy egy hontalan magyar hazatérhet-e Budapestre.

Minderre azonban azt mondják, hogy: rémlátás. Olyan hatalom nincs, amely ezt a célt elérhetné. A keresztény népeknek azonban halvány fogalmuk sincs arról, hogy milyen tervek forrnak az einsteini világkormány, sõt az Egyesült Nemzetek boszorkánykonyháján. Ilyen például a népgyilkossági törvény, amely látszólag a szovjet népgyilkosságai ellen irányul. Néhány tisztánlátó amerikai az utolsó pillanatban leplezte le, hogy a nagy dérrel-dúrral megalkotott törvénybe

titokzatos hatalmak belecsempésztek egy paragrafust. A Genocide Convention 2. paragrafusa szerint egy embercsoport tagjainak testi vagy szellemi megsértése csoport-gyilkosságnak minõsül és öt-, vagy többévi fegyházzal büntetendõ. Magyarul azt Jelenti, hogy ha valaki nem tartja nagy embernek Einsteint, vagy célzást tesz származására tehát szellemileg megsérti Dávid szent magjának akármelyik leszármazottját, ötévi fegyház ra ítélhetõ.



Ezzel a törvénnyel semmi esetre sem lehet megakadályozni például az örmények vagy a magyar hadifoglyok, koreai amerikai katonák, magyar szerzetesek elpusztítását, azonban meg lehet fojtani a maradék szellemi szabadságot és tökéletesen meg lehet alapozni a világkormány uralmát. Minden tiltakozás egyszerûen genocídiumnak minõsül, és aki Kahána Mózes Dögölj meg apám kezdetû versét kifogásolja  tehát szellemileg megsért egy Kahánát  mint fajgyilkost börtönbe lehet vetni örök idõkre. A magyar konzul, ha nem ad beutazási vízumot egy izraeli visszavándorlónak tehát szellemileg megsérti az érzékeny lelkû polgárt  fajgyilkosnak minõsül. A legszükségesebb, leghumánusabb nemzetközi törvény ürügyén így épülne a tökéletes, totális világfölötti terror, egyetlen nép kíméletlen világuralma. A bolseviki terror helyén a másik, mely azonban semmiben nem különbözik az elõzõtõl, sõt a bolsevizmusnál veszélyesebb, mert láthatatlanabb, megfoghatatlanabb, s mivel kifelé nem véres, nem is vált ki olyan ellenállást, mint az elõbbi.

Mindezt el kellett mondani, hogy a magyar emigráció lássa: a probléma arculata megváltozott, de a probléma megmaradt. Eljön az idõ, amikor szembe kell vele nézni, a kultúrember nyugodt, humánusan látó szemével, de a szabad, független magyar bátorságával is.

És a nyolcvanas évek végén eljött az idõ, amikor a magyarságnak szembe kellett volna néznie ezzel a problémával. A nagy fantaszta és rémlátó akkor már húsz éve egyik müncheni temetõben aludta örök álmát, kasszandrai intelmei pedig már réges-régen falra hányt borsóként peregtek le a kommunizmus bukását ünneplõ magyarságról. Pedig


Marschalkó Lajos látnok volt, ugyanúgy, ahogy õt megelõzõen Szegény Kuthy Lajos vagy Istóczy Gyõzõ. Mindhármukat rémlátónak tartotta a saját kora és legjobb esetben kinevették õket. Ötvenöt esztendõ elmúltával a történelem igazolta minden sorát és szinte hihetetlen, hogy valaki ennyire elõre láthatta a magyarságra leskelõdõ veszélyeket, buktatókat már 1951-ben, öt évvel az ötvenhatos forradalom és szabadságharc és 38 évvel a Szovjetunió bukása elõtt. De nem hittek neki! Nem hitték, hogy létezik olyan hatalom, amely ezt a célt elérheti. Aztán jöttek jöhettek a magyar hazafit magukban újra felfedezõ egykori állampolgárok. Jöttek a George Sorosok, a Tom Lantosok és a többi százak, ezrek és azóta is jönnek rendületlenül, mert nemrég Magyarhonban is elhangzott a jól ismert jelszó: túl kevesen vagyunk!

És az ország tárt karokkal várta ezeket a "jótevõinket, tanácsadóinkat", mert ezt megelõzõleg a nyolcvanas évek kezdetétõl belülrõl is megkezdõdött a puhítás.


Elõbújtak rejtekhelyükrõl a demokratikus ellenzék immár világhírû antikommunistái, a Demszky Gáborok, a Tamás Gáspár Miklósok, az Antall Józsefek, a Göncz Árpádok, az Orbán Viktorok és a többiek, hogy maguk között felosztva a terepet, tervszerûen levezényeljék itt a milliók által óhajtott rendszerváltozást. Így adódhatott, hogy mára a kommunista diktatúra egykori társutasai és haszonélvezõi lettek a legnagyobb antikommunista ellenállók, Péter Gábor és hasonszõrû társai utolsó leheletûkig élvezve a rendszerváltás biztosította kiváltságaikat, ágyban, párnák közt fejezhették be gyalázatos életüket, sõt ráadásul még díszsírhelyekben is részesültek néhányan közülük, mialatt magyar mártírok ezreinek dögtemetõkben, jeltelenül elkapart holtteste hiába várja a minden embernek kijáró végtisztességet.



Marschalkó Lajost a maga korában még a nemzeti elkötelezettségû magyarok nagy része is fantasztának tartotta, ugyanúgy, ahogy a mai tisztánlátók, a mai magyar Kasszandrák is csak hitetlenkedõ mosolyokat aratnak az agymosott tömegember szemében. A magyarság tragédiájának egyik újra és újra visszatérõ oka, hogy évtizedek kellenek, míg végül a saját kárán végre rádöbben valódi prófétáinak igazára.

A fáklyák sorsa, hogy másoknak világítanak, de közben magukat hamvasztják el.