Barátos barát

Az utóbbi években sok Szó esett nemzeti körökben az úgynevezett rendszerváltás elmaradásáról, elszabotálásáról és annak okairól. Hallhattunk, olvashattunk bizonyos forgatókönyvekrõl, rózsadombi tizenhármakról, hogy csak két fõ témakört említsek de ezek a felvetések végül még a magát nemzeti elkötelezettségûnek meghatározó oldalon is a fantáziálás kategóriájába utaltattak, sõt egyes nemzetiek már odáig jutottak, hogy az egykori szintén nemzeti kormányfõ (Orbán Viktor) megállapítását osszák: Magyarországon befejezõdött a rendszerváltás. Aki másképpen látja a dolgokat mint mi is, azt nemes egyszerûséggel divatos manapság fantasztának, megrögzött antiszemitának vagy elmebetegnek nyilvánítani.

Talán nem hiábavaló próbálkozás okulásul felelevenítenünk századunk egyik legnagyobb fantasztájának, a magyar nemzeti pantheonból máig kitagadott Marschalkó Lajosnak ötvenöt évvel ezelõtti merengését azzal kapcsolatban, hogy mi fog történni Magyarországon a kommunizmus bukásának pillanatában. Annakidején 1951-ben Marschalkót még a nemzeti emigráció köreiben is túlzott rémlátomások propagálásával vádolták, amikor a Brazíliában megjelenõ ÚJ MAGYARSÁG hasábjain A magyar állampolgárság revíziója címmel megjelentette a témával kapcsolatos írását.

És most ötvenöt év távlatából nézzük csak meg, hogy a múltba nézõ és jövõbe látó Marschalkó milyen gondolatokkal tette magát nevetségessé és hiteltelen né kortársainak szemében:

A második világháború kirobbanásának története még legtávolabbról sem tisztázódott. Milyen rejtelmes erõk vezették a világot a New Deal-tól a brombergi vérengzésig, majd a lengyel-német háborútól a nürnbergi perig. Azt a történelemírók fogják ha ugyan egyáltalán tudják tisztázni. A háborúban senki sem gyõzött, még Amerika sem. Kizárólag egyetlen szétszórtan is diadalmas nép maradt a porondon. Az õ kezében maradt a megtorlás, az országok kormányzása, õ állt a jaltai konferencia mögött, a nürnbergi tárgyaló terem vasfüggönyei és az amerikai zászlók mögött; õ akadályozta meg a bolsevizmussal történõ leszámolást. Ha valaki tudja, hogy Orosz ország tényleges ura éppúgy egy Berija, mint ahogy Amerikát a Kuhn és Loeb bankház neveltjével, a Butten-Wieser-gyermekkel kormányoztatja Herbert Lehmann New York-i szenátor, ha nem felejtjük, hogy Rákositól Pauker Annáig csaknem azonos kezekben van minden vasfüggöny mögötti hatalom, akkor el kell hinnünk, hogy Einstein grandiózus álma a világkormányról nem távoli utópia. Miután azonban ennek a teljes és totális világuralomnak egyetlen megvalósulási formája csak a bolsevizmus lehet, hinni kell benne, hogy Amerika konstruktív erõi egyszer mégis csak felébrednek, lerázzák Herbert Lehmann, Morgen thau és Frankfurter Félix diktatúráját és megfojtják a bolsevizmust. Ekkor a világkormány vezetõi és állampolgárai számára elérkezett hatezer éves történelmük legveszélyesebb pillanata. A vasfüggöny szétszakad, a börtönök megnyílnak és az elnémított tanúk elmondják: kik voltak a hóhérok, diktátorok, börtönõrök és a világszerencsétlenség haszonélvezõi.

Ebben a pillanatban a magyar nép újra szembe fog nézni az emancipáció kora óta fennálló legnagyobb problémával. Elõször 1919 márciusában látta ennek a problémának véres, sátáni arcát: a Szamuelly, Korvin-Klein által felakasztott parasztok, papok, katonák holttestét, az ezeresztendõs keresztény birodalom helyén megvalósult diktatúrát. Az 1919-es kommün azonban gyatra improvizáció volt s habár 42 népbiztos közül 35 egy idegen népbõl került ki, nem lehetett teljes bizonyossággal azt állítani, hogy mindez a 640 000 magyarországi zsidó akaratával, helyeslésével történt. Szamuelyéknak voltak zsidó áldozatai, a szegedi ellenforradalomban szerepeltek zsidó tisztek is és a nagykapitalista zsidóság akkor még elkülönítette magát a Moszkva-küldötte terroristáktól és az egész hóhér mentalitástól. Ami az ellenforradalom után folyt, a gyárakban, bankokban felállított numerus nullus a középosztály fiataljai ellen, a sajtó fölötti uralom, a középosztály színházi életes megmérgezése végeredményben ha enyhén ítéljük meg a tényeket nem volt más, mint emberileg érthetõ pozícióharc.

Egy hontalanságban élõ kisebbség (zsidó)elszánt küzdelme, hogy minél több és jobb életlehetõséget teremtsen magának és fiainak.


Mindebben azonban még nem voltak felismerhetõk az ószövetségi nácizmus korlátlan faji és uralmi tendenciái. Még mindig voltak asszimilánsok és maguk módja szerint patrióták és az ószövetségi nácizmus totális gyûlölete csak kevesek szemében lobogott olyan félelmetesen, mint manapság.

Az Anschluss után vált csak érezhetõvé, hogy 640 000 magyar állampolgárságú zsidó egységesen és totálisan a befogadó nemzet céljai ellen sorakozik fel.

Még a Szovjet elleni hadüzenet pillanatában sem akartuk hinni, hogy komoly lehet az országszerte terjesztett jelszó, az alvilági erõk hadüzenete:

Ha gyõzünk, keresztény koponyákkal fogjuk kikövezni az utat. Mindez csak akkor vált megrázóan komollyá, amikor a szovjet fegyverek árnyékában ez az útkövezés meg is kezdõdött.


Közben azonban történt egy és más, ami a probléma helyes megítélésénél döntõ fontosságú. Magyarország kétszer mentette meg azt az embertömeget, amely késõbb ellenséges gyûlölettel sorakozott fel minden ellen, ami keresztény és magyar. Elég itt utalni Ravasz László ref. püspök 1946. évi körlevelére, amelyben megállapította, hogy ha a jugoszláv háború kitörésekor Magyarország 1941. április 6-án beavatkozik Hitler ellen és a németek megszállják az országot, három évvel hamarabb elhurcolják a zsidóságot, és gyakorlatilag ma már egy sem él azok közül, akik a magyarságot gyilkosnak, barbárnak, antiszemitának gyalázzák. Ma már nem titok, hogy amíg a sajtó egy része vadul uszított a hitlerizmus ellen, amíg az ószövetségi nácizmus forrófejû tömegei a német átvonulás megtagadását, tehát a Hitler ellenes háborút követelték, addig a messzebbnézõ vezetõk,

a zsidó kapitalizmus, gyár, bank, üzlet befolyásos felsõházi tagjai, minden rábeszélõ képességüket latba vetették a kormányzói családnál, hogy Magyarország Hitler mellett vonuljon hadba.


Másodszor akkor áldozta fel magát a magyar nép, amikor 70000 külföldi menekültet bujtatott, amikor tûrte a baloldali sajtó félbolseviki propagandáját s mindazt, amit a Lajtán túl az egymilliós magyarországi kémközpontnak neveztek.

Hitler 1944. március 19-én kizárólag emiatt szállta meg Magyarországot, hiszen ekkor már egyáltalán nem kellett tartania az angolszászok balkáni partraszállásától, amelyet 1943 novemberében a teheráni konferencián letiltottak.

A háború elveszett. Az Európába érkezõ nyugati szövetségesek meglátták a keresztény Európa romjait s mindez oly borzalmas élmény, lelkiismeret furdalás, bûntudat volt számukra, hogy sürgõsen ki kellett találni valami ennél is nagyobb rettenetet, valami ennél is barbárabb borzalom ötletét, hogy ezzel utólagosan igazolhassák Monte Casino, Köln, a Pinakothéka, Drezda elpusztítását. A hitleri K.Z.-élet százszoros felnagyítása erre a célra kitûnõen alkalmas volt, azonban

életre szülte az ószövetségi nácizmus gyilkos fajtáját, a cionista nacionalizmust és a háború egyedüli gyõztesévé tette a zsidóságot.

Fél évvel a nyugati szövetségesek gyõzelme után, szinte kizárólag az ószövetségi nácizmus bosszújának rettenetében vonaglott Európa. Az amerikai bírák mögött Õk álltak Nürnbergben és Budapesten, õk szaladgáltak a C.L.C. egyenruhájában, õk szolgáltatták ki az európai antibolsevistákat a szovjet hóhéroknak, õk lettek a budapesti Andrássy út 60-ban a rendõrtisztek,

õk ültek a népbíróságok dobogóin, õk voltak a hamis tanúk és egyben a nézõközönség, amely a kivégzéseken kórusban üvöltötte a hóhér felé: Lassabban Bogár!

Ez már nem az 1919-es improvizáció volt, ha nem egy nagyarányú tömegmozgalom. Új Purim, amelyben ismét 70 000-et pusztítanának el gyûlölõik közül. Most már nem irányzat került szembe irányzattal, hanem nép állott szembe néppel. A szovjet fegyverek által elnyomott, halálra sanyargatott magyarság a K.Z-ekbõl hazatértek népével, amely fanatikusan hitte, hogy õ gyõzött. A magyar népen is! Néha az oroszok maguk is döbbenten nézték ezt az új nácizmust. Néha az oroszok is megkérdezték a magyaroktól, hogy tulajdonképpen õk gyõzték-e le a magyarságot, vagy a magyar állampolgárok? Egy gigász méretû kereszténypogrom volt ez, egy páratlanul álló nácizmus, amelynek fanatizmusa elsöpört mindenkit, aki békét, nyugalmat, megbocsátást keresett.

Ha majd meg lehet írni a Mindszenty-per Igaz történetét, akkor ki fog derülni, hogy maga a Prímás is ennek a bosszúnak lett az áldozata. Amnesztiát kért a bebörtönzötteknek, tehát rá fogták, hogy antiszemita! Hiába mentette meg az üldözöttek ezreit, az amerikai cionisták lapjának egyetlen tudósítása elég volt, hogy elindítsa ellene a végzetet. Akik elfogták, kínozták, vallatták, injekciózták, akik börtönõrei és a tárgyaláson fegyõrei voltak, egytõl egyig azok a zsidók közül kerültek ki, akik talán személy szerint is neki köszönhették az életüket.