Gróf Széchenyi István 1844-ben a Magyar Országgyûlés Felsõházában kifejtette: "Az angol nemzet egyenjogosíthatta a zsidó fajt. Mert ha például én egy palack tintát töltök egy nagy tóba, azért annak vize még nem romlik el, és mindenki ártalom nélkül megihatja. A nagy angol elemben a zsidó elvegyülhet. Ugyanez áll Franciaországra nézve is. De ha a magyar levesbe az ember egy palack tintát önt, megromlik a leves, és azt nem eheti meg az ember".
Mit ismert el ezzel a legnagyobb magyar, ha nem a zsidókérdés létezését?
1945 után ez a két szó: zsidó és zsidókérdés, tabu lett. A kommunista és liberális tömegtájékoztatók, a politika, az oktatás, a sajtó- és könyvkiadás irányítói fantomkérdésként könyvelték el a zsidókérdést. Szerintük ma már az is antiszemita, aki valakirõl megállapítja: zsidó. Az önmagát a Talmud alapján választott népnek tekintõ zsidóság magyarországi történelmének tanulmányozása nélkül aligha érthetõ meg a Magyar nemzeti történelem. Ezért ebben az írásban két kérdésre szeretnék választ adni. Milyen nyomokat hagyott Magyarországon a zsidóság Szent Istvántól napjainkig a politikai, kulturális, kereskedelmi életben? Mit és hogyan válaszolt a zsidó lelkiség hatásaira Magyarország?
1. A zsidóság Magyarországon Szent Istvántól a kiegyezésig
Semmilyen magyarországi zsidó írásos emlék vagy régészeti lelet nem maradt fenn a középkorból. A zsidók létezésére egyedül az Árpád- és Anjou-kori magyar törvényekbõl következtethetünk.
Szent László király (1077-1095) 1092-ben a szabolcsi zsinaton megtiltotta a zsidók és a nem zsidók közötti házasságot. Zsidó férfi tehát keresztény nõt nem vehetett el. Könyves Kálmán (1095-1116) elõírta, hogy zsidók, keresztény szolgákat nem tarthatnak, és miként az akkori Európában általában csak püspöki városokban lakhatnak.
Mivel a XII-XIII. században az országgyûlések állandó témája volt a zsidók uzsorakamat-szedése és a királyi jövedelmek (a regálék) kisajátítása, a nemesség kérte a királyt a zsidók pénzügyi és kereskedelmi tevékenységeinek korlátozására. II. András (1205-1235) ezért 1222-ben az Aranybullában meghagyta: zsidók nem lehetnek nemesek, pénz- és só-kamaraispánok, vámosok, köztisztséget sem viselhetnek. (A rendelkezések betartatására azonban nem került sor, így IX. Gergely pápa 1232-ben egyházi tilalommal interdictummal sújtotta magyarországot. 1223-ban megfogadta ugyan II. András, hogy betartatja az Aranybulla idézett elõírását, de nem tette meg sohasem.) 1279-ben Budán egy zsinati kánon kötelezõen elõírta a zsidóknak az arasznyi sárga folt viselését.
IV. Béla (1235-1270) engedett elõdei szigorúságából: 1251-ben iskoláikat középületeknek nyilvánította, szabad letelepedést biztosított számukra. Viszont Anjou Nagy Lajos (1342-1382) számûzte õket, de ötven éven belül visszatelepedtek. Az 1351-ben hozott törvények közül az õsiség (aviticitas) ugyanakkor biztosította a nemesi vagyon magyar öröklõdését, feltéve, hogy nemesek zsidók nem lehetnek ezután sem.
Anjou- és vegyesházi királyok uralkodása idején (1301-1526) korlátozás nélkül élhettek. A Hunyadi Mátyás által Budán felállított Zsidó tanács célja is csupán iparûzésük ellenõrzése és helyenkénti korlátozása volt. A magyarságtól elkülönülten éltek: gettóikba visszahúzódva szabadon közlekedhettek, házasodhattak, kereskedhettek. Budán kívül a szabad királyi- és bányavárosokban hoztak létre önmaguknak gettókat. Ahol nem voltak gettók, megtörtént, hogy kiûzték, de ki soha sem irtották õket. (1391-ben Nagyszombat, 1494-ben Buda, 1526-ban Sopron keresztényei így szabadultak meg tõlük.)
A középkor évszázadai során a magyar törvények már felismerték a zsidó lelkiség hatásait: magyarország királyai a magyar birodalmi gondolat és a Szent Ágoston-i Civitas Dei (Isten országa) megteremtése érdekében hoztak korlátozó rendelkezéseket, amelyek foganatosítására fõleg IV. Béla korától ritkán került sor. Sem irodalomtörténeti, sem egyháztörténeti, sem mûvészettörténeti forrás nem tanúskodik arról, hogy a zsidóság Szent István korától bármilyen mértékben is kivette volna részét a magyar kultúra ápolásából.
A XVIII. század végéig szinte nyomtalanul telt el a magyar zsidóság élete. Nincs bizonyíték arra, hogy részt vettek volna a török elleni végvári harcokban (a tizenöt éves háborúban), Buda visszafoglalásában, a Rákóczi-szabadságharcban. Magyar nyelvû írásos emléket nem hagytak maguk után. Lélekszámuk alig növekedett: 1720-ban 12 000-en voltak, ami a magyar népességének 0.5 %-át jelentette.
Számarányuk feltûnõ növekedését szerte Európában, politikai téren az 1789-es francia forradalom, a jakobinus diktatúra és a szabadkõmûvesség, szellemi téren a szabadság, egyenlõség, testvériség jelszavait magáénak valló, a természetes erkölcsi jót és a krisztusi hitet tagadó felvilágosodás írói (az enciklopédisták: Voltaire, Rousseau, D Alembert) idézték elõ. Lélekszámuk a kontinensen száz év alatt megháromszorozódott, bár a növekedés mértéke a földrész nem mindegyik országában volt azonos.
A XIX. század elsõ felében már a magyar statisztikai adatok is mutatják a tizennyolcadik századvég hatását. 1840-ben magyarország népességének 2,2 %-a volt zsidó (számuk 120 év alatt megnégyszerezõdött), 1850-ben 3,2 %-a (366 000 fõ).
Gróf Széchenyi István és Kossuth Lajos politikai gondolkodása, az akadémiai mozgalom, a nyelvmûvelés, végül az 1848-as pesti forradalom közömbös maradt számukra. Korábban színmagyar (vagy német ajkú) városokba költöztek: kereskedelemmel, iparral foglalkoztak továbbra is. A magyar politikai gondolkodás iránti passzivitásukat a magyarság nem hagyta válasz nélkül. 1848. április 19-én a pesti utcák magyarjai a zsidóknak a Magyar Szent Korona országából való kiûzését és ennek megtörténtéig a Nemzetõrségbe történõ felvételük megtiltását követelték. 1848. április 22-én gróf Batthiány Lajos miniszterelnök elrendelte: a törvényhatóságok zsidókat ezentúl nem sorozhatnak be a Nemzetõrségbe.
2. A judeokrácia megteremtése
Az ortodoxok és a neológok szenvedélyesen támadták egymást: amíg az elõbbiek sokallták a neológok engedményeit (a magyar nyelv elsajátítása, névmagyarosítás, rituális öltözet és étkezés elhagyása), addig az utóbbiak az ortodoxok politikai hódítás iránti érzéketlenségét és õseik rituális szokásaihoz történõ ragaszkodását ostorozták. A valóságban azonban csak a befogadó nemzet iránti kötelességek megtagadásának módjában különböztek egymástól: politikai messiástudatuk összeforrasztotta a látszólag szembenálló két tábort.
A neológ zsidóság politikai, gazdasági, kereskedelmi, kulturális hódításra leginkább alkalmas képviselõit judeokratáknak, a zsidóság politikai, gazdasági, közjogi és sajtóbeli hatalmi hálózatát judeokráciának nevezzük.
A judeokrácia magyarországi történetének négy korszakát különböztetjük meg. Az elsõ az 1840-es évektõl a kiegyezésig, a második a kiegyezéstõl 1919-ig, a harmadik 1919-tõl 1945-ig tartott, a negyedik a jelené.
Az elsõ korszak fõ jellemzõje az ortodox-neológ harc, az asszimiláció meghirdetése, a törvényhozás területén önmaguk vallásfelekezetként való feltüntetése. Az ortodox elem a magyar társadalomból ellenszenvet váltott ki. Az ortodoxok elutasítottságát azonban már ebben az idõben is kihasználták a neológok azáltal, hogy nevüket megmagyarosították és megtanultak de nem irodalmi szinten magyarul.
A második korszak a neológok politikai és közjogi hatalomátvételért folytatott harca: a kiegyezés és az emancipációs törvény (1867: XII. törvénycikk) lehetõvé tette, hogy a pénz- és bankvilág, hírközlés, igazságszolgáltatás és közjog vezetõ személyeinek többsége zsidó legyen. Az ortodoxok fokozatosan háttérbe szorultak, kereskedelemmel és iparral foglalkoztak, míg a neológok országgyûlési képviselõk, bankárok, egyetemi tanárok és lapszerkesztõk lettek. Mind az ortodoxok, mind a neológok lélekszáma hirtelen megnõtt: számuk 1869-ben 542 000, 1910-ben közel egymillió a népesség 5 %-a. A Trianonig fennálló történelmi Magyarországon alig fél évszázad folyamán a judeokrácia legerõsebb európai központja jött létre.
A harmadik korszak a magyarságnak 1918-1919 és Trianon okaira való rádöbbenése ellenére a judeokráciának fõleg a földalatti szabadkõmûves mozgalom általi megerõsödését, a tõzsde és a piaci élet, a hírközlés minden korábbinál erõteljesebb zsidó irányítását idézte elõ. Az 1930-as népszámlálás adatai szerint például Budapest 2225 köz, illetve magánszolgálatú orvosa közül 1494, vagyis 67,2 % volt zsidó. A neológok váltak a zsidók valódi vezetõivé, az ortodoxokat foltként megtûrték: rájuk továbbra is csupán a faji beolvadás megakadályozása céljából számítottak.
A negyedik korszak a zsidóság 1945 elõtti magyar, vagy párizsi, moszkvai emigráns politikai, kulturális és pénzügyi köreinek továbbélését és befolyásuk növekedését eredményezte. A judeokraták a korábban egyedül üdvözítõnek hirdetett liberalizmus álarcát levetve a bolsevizmus álarcát öltötték magukra. (Marschalkó Lajos két tanulmányában a Világhódítók-ban és Országhódítók-ban máig egyedülálló részletességgel bebizonyította a kommunizmus zsidó eredetét a Talmud törvényeinek és a bolsevizmus alaptételeinek azonosságára való hivatkozással.)
A kiegyezés utáni magyar politika és kultúra történetének tanulmányozása során két következtetésre juthatunk. Elõször is: a judeokrácia létezésének elismerése még nem antiszemitizmus, hiszen nem a judeokrácia létének elismerése, hanem maga a judeokrácia vált ki a nem zsidókból antiszemitizmust (pontosabban antijudaizmust). Másodszor: valójában nem a zsidóság számarányának robbanásszerû újkori megnövekedése váltott ki antiszemitizmust, hanem politikai, jogi, szellemi befolyásuk mértéke. (Ugyanakkor nem mindegy, hogy a statisztikai adatok az ortodoxokra és a neológokra milyen arányban vonatkoznak.) Ha a zsidóság és a magyarság viszonyát pontosan akarjuk meghatározni, konkrét politika- és szellemtörténeti, statisztikai adatokkal kell érzékeltetnünk, milyen hatással volt a zsidóság Magyarország újkori életére.
Az 1830-as évektõl a magyar politikai gondolkodás klasszikusai akik olykor írók és költõk is voltak egyre gyakrabban foglalkoztak a zsidóság magyarországi helyzetével. Kölcsey Ferenc 1830-ban A szatmári adózó nép állapotáról írt tanulmányában a magyar kultúra iránti közömbösségüket érzékeltette, Berzsenyi Dániel a falusi zsidókat demoralizált népcsalóknak és orgazdáknak tekintette.
Kossuth Lajos 1844-ben a Pesti Hírlap hasábjain a zsidót a növény tápláló nedvét elszívó gombá-hoz hasonlította. Hírlapi cikkében õ fogalmazta meg elsõként, hogy a zsidóság nem vallásfelekezet, hanem népfaj.
A Bach- és Schmerling korszakban a Habsburg Birodalom magyarellenességét jól kiegészítette az ortodox zsidóság uzsorakamat politikája s a neológok folyamatos elõrenyomulása. Az 1867-es kiegyezés után sem az Andrássy Gyula, sem a Tisza Kálmán vezette kormányzat nem törekedett törvényerõvel megakadályozni a Galíciából menekülõ lengyel és orosz zsidóság korlátlan letelepedését a Kárpát-medencében. A magyar országgyûlésben mégis voltak olyan magyar politikusok, akik megkérdõjelezték az asszimiláció megvalósíthatóságát. Vezérük Istóczy Gyõzõ (1842-1915) képviselõ lett, aki az 1870-es években megalapította a jobbára függetlenségi képviselõkbõl verbuválódott Magyar Antiszemita Pártot.
1875. április 8-án Istóczy parlamenti beszédében a zsidóság Palesztinába költözését javasolta. A zsidónélküliség, az aszemitizmus (helyesebben antijudaizmus) híve volt: õ hirdette meg elsõként Európában a cionizmust.
Az emancipációs törvény hatályba lépésétõl (1867. dec. 28.), akik a judeokráciát ellentétesnek tartották a nemzet érdekeivel, azokat az országgyûlési képviselõk és újságírók, banktisztviselõk jelentõs része kigúnyolta vagy elhallgattatta. Amikor például az 1870-es években a Magyar Antiszemita Párt egyik képviselõje, Zimándy Ignác törökbálinti plébános a Parlamentben egyik beszédében a Talmudból és a Sulchan Aruchból vett idézetekkel bizonyította a zsidó és a keresztény világnézet összeférhetetlenségét, a képviselõház elnöke csaknem belefojtotta a szót. Egy liberális képviselõ pedig azt ajánlotta Istóczynak, költözzék el, ha nem tetszik neki a zsidók viselkedése. Az európai pénzügyi életben már akkor is kulcsszerepet játszó Rotschild család egyik tagja nemcsak a tiszaeszlári bûnper vádlottjainak azonnali felmentését kérte Tisza Kálmán miniszterelnöktõl, hanem Istóczy és hívei képviselõházból való menesztését is: a Rotschildok ugyanis ettõl tették függõvé a vasúti kölcsön további folyósítását. A miniszterelnök teljesítette a judeokrata báró kívánságát. Istóczy elnémítását követõen alig akadt politikus, aki bírálta volna a judeokráciát. Csak két kivételt ismerünk. Az egyik Asbóth János aki 1897. január 14-én korántsem egyedülálló esetre hívta fel a figyelmet a képviselõházban: A millennium megünneplésekor egy nagy alföldi városban a zsidók a magyar nemzeti címerbõl kidobták a keresztet és egy csillagot tettek a helyébe. A másik Egan Ede, aki a rutén parasztok hitelellátását biztosította Darányi Ignác földmûvelésügyi miniszter jóváhagyásával a ruténföldi zsidóság akarata ellenére. (Róluk és a magyar antiszemita mozgalmak történetérõl részletesebben olvashatunk Bosnyák Zoltán A magyar fajvédelem úttörõi címû tanulmányában.)
Még a XIX. század végén is jobbára csak közjogi harcok folytak az országgyûlésben: a felszólaló képviselõk többsége a48-as hagyományok sérthetetlenségérõl, a nemzetiségek jogegyenlõségérõl, a zsidók polgárosodásáról szónokolt. Hiába készült az ország ezeréves fennállásának megünneplésére, a mégoly európai hírû kiállítások és építkezések sem tudták elfelejtetni a tényeket: nõtt a kivándorlás, a magyar parasztság elszegényedett, a fõváros a judeokrata bankoligarchák szállás csinálója lett. Nem véletlen, hogy például Vázsonyi-Weiszfeld Vilmos képviselõ a magyar történelemoktatás reformját hirdette egy szabadkõmûves közlönyben: szerinte túl sokat hallanak a gyerekek az iskolákban a végvári harcokról, a kurucokról és Rákócziról, holott mindez szégyenfolt, mert a tankönyvek a pacifizmus és humanizmus helyett a vérontás apológiáját hirdetik.
A judeokrácia céljaira a magyar nemzet csak 1919-ben döbbent rá. A budapesti szovjetköztársaság irányítói csaknem teljesen zsidók voltak. Miután 1919. március 21-én gróf Károlyi Mihály átadta a hatalmat Kohn-Kun Bélának, Magyarországot a következõ személyek vezették a trianoni koporsóhoz: Kohn-Kun Béla, Pogány-Schwartz József, Erdélyi-Erlich Mór, Rákosi-Roth Mátyás, Varga-Weiszfeld Jenõ, Landler Jenõ, Kunfi-Kunstätter Zsigmond, Böhm Vilmos, Szamuely-Samuel Tibor, Kalmár-Kohn Henrik, Lukács-Löwinger György, Ágoston-Augenstein Péter, Rabinovics József, Szántó-Schreiber Béla, Hevesi-Honig Gyula. A 133 napon át teljhatalmú kormányzótanács tagjai, valamint Szamuely és Cserny különítményesei is többnyire ortodox zsidók voltak (kivéve Garbai Sándort): Morgenstern Árpád, Feldmár Marcell, Beck József, Keller József, Korvin-Klein Ottó, Dormán Árpád, Ellenbaum Ignác, Kohn Ignác, Danczinger Ernõ, Ellenbaum Náthán, Lázár Henrik, Bienenstock Ármin, Greiner Ferenc. (A korszakot hûen bemutató Tormay Cecile a Bujdosó könyvben említi, hogy egy francia tábornok Franchet d Espérey megkérdezte Károlyitól: Önök valamennyien zsidók? Majd hozzátette: Nem hittem volna, hogy ennyire lesüllyedtek!)
A judeokrácia ellen az 1920-as évek elején országszerte megtapasztalt politikai és közjogi harc melynek egyedüli emléke a numerus clausus ellenére a kereskedelmi, gazdasági és értelmiségi pályák élén változatlanul több neológ állt, mint amennyit a numerus clausus engedélyezett. Ezen állapoton a Horthy-korszakban hozott négy zsidótörvény sem változtatott gyökeresen. Az ortodoxok gettóikba visszaszorulva éltek, míg a neológok egy része a bankokat, a jogi, gazdasági intézményeket és a hírközlést tartotta kezében miközben a földalatti szabadkõmûves mozgalmat irányította, más része a moszkvai, bécsi, párizsi emigrációban fejtette ki ugyanazt, amit 1919-ben.
A judeokrácia magyarországon 1945 után korábban soha nem tapasztalt hatalomra jutott a politikai életben. A kommunista párt meghatározó alakjai világnézetileg semmiben sem különböztek 1919-es elõdeiktõl: elég utalni Rosenfeld-Rákosi Mátyásra, Singer-Gerõ Ernõre, Weinberger-Vas Zoltánra, Auspitz Bejaminra (Péter Gáborra), Wolff Izraelre (Farkas Mihályra), Kahána Mózesre (Révai Józsefre), és Appel-Aczél Györgyre. A magyarság lelki-fizikai értékeit még Rosenfeld-Rákosinál is hatékonyabban pusztító Csermanek-Kádár János uralkodása alatt jóllehet maga a párt is vigyázott arra, hogy ne minden vezetõ állás élén álljon zsidó, nehogy tömegméretû antiszemitizmus legyen, amely véget vet uralmuknak, mégis õk nyomták rá bélyegüket a korra: gondoljunk csak Appel-Aczél Györgyre. (Még az SZDSZ-es tömeg-tájékoztatók is kénytelenek elismerni, hogy a Kádár-korszakban minden oktatási és kulturális, mûvészeti kérdésben Appel-Aczélé volt a végsõ szó.) A hetvenes-nyolcvanas években a neológok közül egyre többen vették észre, hogy a kommunizmus nem jó álarc már, ezért úgy tettek, mintha ellenségei lennének a létezõ szocializmusnak: egyszerre õk látszottak annak élére állni, amit eddig valóban tagadtak. 1989 után magukat demokratikus ellenzékieknek nevezték, és õk lettek a hatalomirányítók, ezért nyilvánvaló, hogy nem történt rendszerváltozás Magyarországon, csak álarccsere: a néhai moszkoviták, maoisták egyszerre hangos antikommunistáknak mutatkoztak, s ezzel milliókat tévesztettek meg. Mindent megtettek, hogy álarcuk többé ne hulljon le olyan hamar, mint addig. De nem így lett. Csurka István 1992-ben figyelmeztette a nemzetet: létezik egy ejtõernyõs csapat, amely Moszkvában, Párizsban, Budapesten vagy Tel-Avivban eldönti, miként éljenek a magyarok. (Ha arra gondolunk, hogy tanulmánya éppen olyan gyûlöletet váltott ki az érintettekbõl, mint valaha Istóczy beszédei, beláthatjuk: a judeokrácia céljai mindig ugyanazok.)
4. Irodalmi élet
A XIX. század második felében a zsidó írók többsége megtanult magyarul, anélkül, hogy irodalmi nyelvet megértette volna. Ezért egy részük újhébert (ivrit), más részük szláv-német-héber keveréknyelvet (jiddist) használt. Többségük az utóbbihoz alkalmazkodott. A jiddis tájszólássá vált, fõleg a fõvárosban. (Bárczi Géza nyelvész pesti zsidó nyelvként azonosította.) A jiddis jellemzésére elég idéznünk a neológ Szerb Antal véleményét (Magyar irodalomtörténetébõl): Kétségtelen, hogy a pesti zsidó tájszólás nem tartozik a szép nyelvek közé, öszvérnyelv révén. Hosszasan idézhetnénk a magyarországi magyar nyelvû zsidó szépirodalmi lapokból cikkeket, amelyek bizonyítják, mennyire nem ismerték a zsidó írók a magyar nyelvet, a sok közül csak egyet emelek ki. Kiss József, A Hét megalapítója és fõszerkesztõje, lapjában a matyókokról közöl írást, mert egyetlen szerkesztõje sem volt, aki tudta volna: a matyók többes szám.
Verseikben, drámáikban, novelláikban a materialista világnézetet hirdették: Weisz Mór (Szomori Dezsõ), továbbá Bródy Sándor, Veigelsberg Hugo (Ignotus), Deutsch-Hatvani Lajos, Fleischmann-Fenyõ Miksa, Goldmann-Gellért Oszkár, Schön-Szép Ernõ, Neumann-Molnár Ferenc regényei, elbeszélései szellemükben sem magyarok. Ugyanez vonatkozik verseikre is. Kiss József írta az elsõ magyar nyelvû kommunista verset, a Knyáz Potemkint. Párizsi bordélyházak hangulatát idézõ verseket írt Szilágyi Géza. Fischer-Makai Emil drámái közül megemlítendõ a Vörösmartyról szóló, amelyben a klasszikus költõt, egy léha szerelmi történet keretében mint ifjú szerelmest mutatta volna be a színpadon. Vörösmarty gyermekei és rokonai azonban a darab elõadását egyszerûen betiltatták. (Zoltvány Irén: Erotika az irodalomban, 146-147. old.)
A kommunizmus évtizedei alatt Appel-Aczél György határozta meg, ki mit, mikor, hol közölhet nyomtatásban. Többek között Eörsi-Schleiffer István (Sztálin-óda és pornográf versek írója, Heine mûfordítója és követõje), Konrád György, Petri György, Kornis Mihály, Nádas Péter, Szilágyi Ákos, Szabó Magda, Vámos Miklós, Kertész Ákos, Faludy-Leimdörfer György és társaik képviselték a magyarországi zsidó irodalmat. A magyar kultúra iránti ellenszenvük közismert, például Spiró György 1987-ben Jönnek címû versében (?) így írt: "Jönnek a dúlt-keblû mélymagyarok megint, / fûzfapoéták, fûzfarajongók, jönnek a szarból..."
Nem elég azonban a zsidó írók magyarországi mûködését feltárnunk, mert csak akkor kapunk hû képet a zsidó irodalomnak a magyar irodalmi életre kifejtett hatásáról, ha azt is megvizsgáljuk: miként fogadták a magyar írók, költõk, kritikusok a zsidó írókat? Ezen oknyomozás azt mutatja, hogy a magyar irodalom klasszikusai elõször a XVIII. század végén vették észre a zsidóságnak szellemi, politikai életükre tett hatását. A pálos Virág Benedek Tolnai Festetics Lászlóhoz írt költõi levelében így fogalmazott 1798-ban: "...Zsidók jõnek lármázva, mekegve, / Mert a városnak bérlelt szolgái lopásért / Hajtották: nagy zaj támadt, Mózes követõi / Mint a hangyaboly, úgy forrtak. Várj egy kis idõig: / Többen lesznek ezek, mint Árpád magzati; ritkán / Vesznek, szüntelenül szaporodnak."
Kuthy Lajos a Hazai rejtelmek címû regényében (1847) az alföldi ortodox zsidók uzsorakamatszedése ellen tiltakozott. Vörösmarty szókincsgazdagságára emlékeztetõ regényét máig sem értékelte emiatt jelentõségéhez méltóan a magyar irodalomtörténet. Nagy Ignác a Magyarok titka c. regénytrilógiájában (1846) a magyar jellemet állította szembe a bevándorolt idegenek legfõbbikével, a zsidókéval.
Bartha Miklós Kazár földön címû, szociográfiai tanulmánya (1901) nem regényköltészet: a máramarosi, Galíciából és Oroszországból a pogromok elõl menekülõ zsidóság a kazárság valóságos életét tárta olvasói elé. Közgondolkodásra és a magyar irodalomra fõleg az elsõ világháború végén volt jelentõs hatással. Szabó Dezsõ Az elsodort falu c. sorsregényében (1919) a neológoknak az ortodoxoknál sokkal veszélyesebb mert rejtettebb magatartását vette górcsõ alá. A századforduló Budapestjének Marxon felnevelkedett szociológusainak, a Jászi-Jakubovics Oszkár vezette intellektuelek szellemiségét Harsányi Kálmán Kristálynézõk és Ritoók Emma A szellem kalandorai c. regénye fedte fel.
A két világháború között a nemzeti öneszmélésre szoruló magyarság írástudói olykor visszanyúltak a múltba: Szépvízi Balás Béla Kánaán pusztulása c. regénye a tiszaeszlári bûnper történetét ókori keretbe ágyazva beszélte el. Felpétzi Gyõri Jenõ 1941-ben a zsidók Sopronból 1526-ban történt kiûzését örökítette meg. (A soproni zsidókapu). Lírákban Erdélyi József és Sértõ Kálmán adott hangot azoknak, akik velük együtt felismerték: az emancipáció, az asszimiláció kudarcot vallott, és a magyarság kisebbséggé lett saját földjén.
A második világháború idején jelent meg folytatásokban a Rajniss Ferenc szerkesztette Magyar Futár hasábjain Dövényi Nagy Lajos (könyv alakban mindmáig kiadatlan) korregénye, a Tarnopolból indult el. Realizmusa egyedülálló a magyar irodalom történetében: Jókai regényszövésével szemben szociológiai pontossággal rajzolta meg a zsidók útját Galíciától Magyarországig. Senki sem ábrázolta Dövényinél alaposabban az ortodoxok és neológok küzdelmét. Központi regényalakja, a tarnopoli jeshivák légkörében felnõtt Brandstein Juda 1911-ben átlépte a történelmi Magyarország határát. Munkácstól Budapestig hosszú utat tett meg, anélkül, hogy megszerette volna a magyar népet. Amikor az író Brandstein Juda útjának állomásait rögzítette, Istóczy látomását igazolta: az asszimiláció élettani és szociológiai képtelenség, s a neológ zsidók veszélyesebbek a magyarságtól látványosan elkülönülõ ortodoxoknál. (Brandstein Juda élettörténetének valódiságát egyébként mi sem bizonyítja jobban, mint a statisztika: 1909 és 1913 között csalárd bukás miatt elítélt 240 személy közül 150 volt a zsidó.)
1945-öt követõen nem történt irodalmi kísérlet a magyar-zsidó viszony mûvészi igényû feltárására: a magyarországi zsidóság 1945 utáni hatalomgyakorlási módszerei máig megíratlanok. Ezért mindmáig Dövényi Nagy Lajos regényét tekinthetjük Kuthy Lajos, Szabó Dezsõ és követõik alkotásai mellett a sorsprobléma leghitelesebb mûvészi feldolgozásának. A magyar irodalomtörténet egyes régebbi képviselõi viszont részletesen feltárták az irodalmuk antijudaizmusát. Közülük tudományos alaposságával és árnyaltságával kiválik
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
